Csak úgy néha..

Budapest 2011.06.03. belváros

.. azt hiszem, nem fogsz haragudni, ha megírom..

…hosszasan beszélgettem vele. Nem mintha olyan nagy támaszt tudnék neki nyújtani, vagy ilyenek, mert igazából fogalmam sincs, mit mondhattam volna. Meg aztán nem is ismertem, hogy ennyire mélyen belelássak a helyzetébe. De, ..úgy tűnt neki elég, ha elmondhatja valakinek.

Nos hát arról van szó, hogy ..mondta -egy kávéházban ültünk, megpróbált halkan beszélni, izgatottsága ellenére, de a tányér és pohárcsörömpölések néha elnyomták a hangját,.-hogy el kell felejtenem Őt-és folytatta.-de nagyon nehéz lesz.

Azt mondta, úgy érzi, mintha a lelke egy darabja kiszakadt volna a testéből, és most nem lenne egy egész. Erre nem nagyon tudtam mit mondani, szerintem tanácsot adni valakinek igen veszélyes dolog, hisz mindannyian magunkból indulunk ki.

-Az elején nem tudtam aludni. Lementem és hajnalig járkáltam az utcákon, fogalmam sincs merre jártam. Az utcák egyhangúnak tűntek. Próbáltam felejteni. Másra gondolni.Kis zöld tablettákat szedtem..akkor aludtam. Álmodtam is. Róla. Nem kellett volna, hogy elaludjak. Sírva ébredtem, de..aztán már nem volt kedvem sírni sem.

-Azt mondtam, felhívhatott volna,..ha nem is engem de valakit. –Nem jutott eszembe. Annyira magamba zuhantam, -mondta és rágyújtott egy cigarettára.-Talán hetek is elteltek úgy, hogy nem adtam hírt magamról. El akartam tűnni a világ elől. Nem sikerült.-szünetett tartott, megpróbált mosolyt erőltetni az arcára. Kifújta a füstöt.

-Kísértenek a mozdulatai..néha azon kapom magam, hogy úgy mosolygok, úgy gesztikulálok, mint Ő. Azt hiszem, még nem engedtem el teljesen. Fájnak a mozdulataim, és a mosolyom. Ragaszkodom hozzájuk.

Figyeltem, hogy tekintete egyre szomorúbb lett. Arra gondoltam, hogy ha valakit tényleg ennyire megszeretünk, hogyan tudjuk elfogadni, hogy nincs többé a számunkra?

-Most a könyvek tartják bennem a lelket. Muszáj olvasnom őket, hogy ne gondoljak Rá. Ha tudnád..mániákusan veszem őket. –És ez segít? Úgyértem..bevált..? –Eddig be. Rettegek mi lesz, ha elfogynak a könyvek. Valami mindig kelleni fog.

Annyira hittem magukban, benne, hogy meg sem fordult a fejemben, hogy ez másképp is lehet.

Egyik nap, teljesen elvesztem. Csak feküdtem otthon és felhívtam..persze nem vette fel. Órákon át hallgattam a kis búgó hangot. Aztán foglalt, lett és én újra tárcsáztam, és vártam. Percekig, órákig nem tudom.

És akkor jöttek az email-ek..a levelek, amik sorra visszajöttek felbontatlanul. Szegény postásunk már szánakozva nézett rám, de nem törődtem vele. Végül is mi köze hozzá..? Postára adtam vagy húsz levelet, és mind felbontatlanul jött vissza..el tudod ez képzelni? Mintha csak, saját magammal leveleztem volna.

Aztán megkérdeztem, mi volt az oka, hogy szakítottak.

Nem szakítottunk..-a hangja nyugodt volt,rám nézett, majd folytatta. -meghalt, számomra legalábbis.